Angol acél

- Na?

- Még mindig semmi.

- Rendesen eltűntette, a hétszentségit neki. És pont azt kellett elvinnie.

- Hát minek adtad oda?

- Minek, minek? Mer kérte. Csengetett, a következő pillanatban meg már bent volt. Kihúztam a fiókot, hogy keressek neki egyet. Ott volt a rakás tetején, kiemelte, hogy az neki jó lesz, aztán már ott se volt.

- Biztos elvitték, vele együtt. Hagyd, inkább menjünk! Majd veszek neked másikat.

- Olyat te nekem nem veszel. Az Irma hozta kiküldetésből. Itthon olyat nem kapni.

- Akkor elleszünk a többivel, gyere, hagyd!

- Én anélkül haza nem megyek! Itt kell lennie valahol.

- A sublótban hiába is keresed.

- Na és mit tudod te azt? Talán itt voltál? Láttad, hogy nem tette bele? Inkább keresnéd, ahelyett hogy cseresznyézel.

- Nem is jó. Biztos a félmellűtől van. Az hoz mindig ilyen ízetlen vackokat. Se íze, se bűze.

- Biztos még éretlen.

- Érett ez. Sötét mint az öreg ördög segglika. Nézzed e!

- Látom. De legalább nem szagos.

- Ja. Az is valami. A mostani csomagba biztos nem jutott üveg.

- De hogy minek kell mindig egybepakolni a pacsulit az ennivalóval? Múltkor a borsófőzeléknek is Krasznaja Moszkva-íze volt.

- Pedig nem szokta törni.

- Nem kell azt törni, az üvegen is átjön a szaga. A lichthofban is érzem mindig, ha kinyitja az ablakot, pedig három emelet van köztünk. Azt se értem minek hozza folyton. Nem kell az a szemét senkinek se. Te, ha már ott vagy, csúsztasd ide azt a fakanalat, légy szíves!

- Ott van a rekamié alatt?

- Még nem tudom. Valami van ott, várjál már jön elfele.

- Innen látom, hogy nem az. Az a rakéta egy toldaléka.

- Ha neked olyan jó a szemed, mért nem te guberálsz itt ebben az istenverte sötétben?

- Megyek már, megyek. Te úgyis olyan lehetetlen helyeken nézed, így sosem lesz meg. A Révaik közt például hiába keresed. Azt se értem miért van neki Révaija.

- Mindenkinek van Révaija. Nekünk is van. Azt nekünk minek?

- Ott tartjuk a százasokat, annak, hehe.

- Na látod, most mondod, hogy jó dugihely.

- Minek akarta volna eldugni?

- Minek, minek? Minek volt a skálazacskó? Mit tudom én, már teljesen elment az esze.

- Abba folyatta a vérét.

- He?

- Mondom abba folyatta a vérét. De ha a sparheltba dugod a fejed, akkor miért kérdezel, ugyse hallod.

- Hallom én, csak nem értem.

- Mit nem értesz ezen? Nem akart összevérezni mindent.

- Ezt a sületlenséget meg honnan veszed?

- Mondta.

- Hogy mondta volna? Azután jöttünk, hogy elvitték. Ne idegelj!

- Nem nekem, a félmellűnek mondta. Az találta meg a Ferkót. Ott feküdt a konyhában. Pont ott, ahol most te állsz.

- Jé, nem is látszik a nyoma.

- Nem hát. Mondom, mert a Kópétasakba folyatta a vérét. Ott lógott a csuklóin a nejlon. Mind a kettőn egy-egy.

- Nem lett volna már mindegy? Nem neki kellett volna néznie.

-Tudod milyen volt a Ferkó. Volt gondja mindenre és mindenkire. Nem akart pluszmunkát csinálni a félmellűnek.

- Te meg mióta hívod félmellűnek? Van annak a szerencsétlennek tisztességes neve.

- Mostantól. Hogy szokjam. Mindig meglepődöm, ha találkozom vele. Folyton keresem a másik mellét, olyan furcsa, ahogy ott féloldalasan himbálódzik neki. Aztán mindég rá kell jönnöm, hogy hiába is keresem. Ezért mondogatom, hogy legközelebb ne lepődjek meg.

- Majd megszokod. De ha ilyen tüchtig volt, miért nem feküdt a kádba?

- A Ferkónál nincsen kád, azért.

- Ja persze, el is felejtettem. Te menj már odébb, hadd tolom arébb a sparheltet! Hátha oda esett mögé. Ronda egy nagy dög ez, hallod-e.

- Várj, megfogom a másik végét, inkább emeljük. Így csak összekaristolod a linóleumot.

- Van is rajta mit karistolni! Úgyse látszik ebben a pincesötétben! Te, itt sincs. Hát én menten megőrülök! Lehet hogy tényleg elvitték? Most akkor hogy kérem vissza? Meg kitől?

- Azt már sehogy. Hacsak nem akarod elmesélni, hogy segédkeztél a bűntettben.

- Én ugyan nem segédkeztem semmiben. Fogalmam se volt róla hogy minek kell neki.

- Nem látszott rajta, mikor becsöngetett?

- Én nem láttam semmit, olyan volt mint mindig.

- Na jól van, most már mindegy, gyere menjünk haza, még mielőtt meg talál jelenni a félmellű egy vödör cseresznyével.

- Te, Mihály! Ezt nem hiszem el! Hát itt volt végig a kukában. Ez az eszement kidobta az én jó kis angol acélomat!

- Akkor ott is marad.

-Ne szaggasd az idegeim, meg van végre, már csak ki kell emelni. Segíts megdönteni a kukát, egész az alján van, így nem érem el. Na, mit állsz ott mint a Bálám szamara? Segíts, ha mondom! Mozdulj!

- Az előbb dobtam ki, nem fogok most a kukában turkálni utána. Elég volt, menjünk haza!

- Te hagyod hogy feltúrjak egy idegen lakást, és egy szót se szólsz, miközben tudod, hogy hol van a kés? Különben is, mi jutott eszedbe, hogy a megkérdezésem nélkül csak úgy kiszórtad a szemétbe?

- Gondolod, hogy minden egyes alkalommal, mikor a kezembe kerül, majd nem a Ferkó összenyiszatolt erei fognak az eszembe jutni? A kés marad, indulás haza!

Másnap korán felkelt. Várta a szemetesautót. Látott mindent. A kart, ahogy megfordította a kukát, a kést, ahogy szánkázott lefelé a darálóba, Ferkó barnára száradt vérét, ahogy makacsul függött a pengeélen. Az a jó kis angol acél, de kár érte! – Nyögte Kóborné a nejlonfüggöny takarásában.