Nem ülhet fel mindenki a szilvafára

Van abban valami fájdalmasan komikus, ahogyan Janne Teller csapatnyi tizenévese az anyag szintjén keresi az élet értelmét. Pierre Anthon, az osztálytárs, pont ezt a végletekig materializálódott világot, és értékrendjét bírálja. Ki is vonul a társadalomból, hogy egy szilvafán üldögélve elmélkedjen. Ő a lázadó kamasz ideáltípusa, aki a gyermekkor biztonságot nyújtó, tejszagú ölmelegéből egyszercsak a felnőttkor küszöbén találja magát. Rádöbben, hogy az egész eddigi élete csak ámítás volt. Ami körülötte folyik, annak nagy része színjáték: “...és csak arra megy ki az egész, hogy úgy csináljunk, mintha, és ebben a minthában legyünk a legjobbak.”