Egyik este Marci szülei
moziba mentek. Amíg haza nem értek, én vigyáztam Marcira, és a
testvérére Pannira. Késő este volt. Panni már rég aludt, de
Marci még három esti mese és két pohár mézes tej után is ébren
forgolódott az ágyában. Minduntalan kijött hozzám a nappaliba.
Showing posts with label gyerek. Show all posts
Showing posts with label gyerek. Show all posts
Napa
Napának nagy-nagy tömött
bajsza volt. Olyan, mint egy harcsának. Nem is! Inkább olyan, mint
egy rozmárnak. Igen. Napának nagy-nagy tömött, sárga,
rozmárbajsza volt. Sárga volt egészen. Meg a haja. Az is sárga
volt. De csak elöl, a homloka fölött. A többi részen fehér.
Igen. Sárga, meg fehér. És egy kicsit szürke is, amit a mama
szerint úgy kell mondani, hogy ősz, de én inkább mégis szürkét
mondok, mert hát tényleg úgy nézett ki. Várj! Talán inkább
mégsem volt bajsza. Csak egyszer, mókából. Elkapta az egyik
copfom, odabiggyesztette az orra alá – Napának nagy-nagy sasorra
volt – és azt mondta: “Add nekem a copfod, pont jó lesz nekem
bajusznak!”. Igen. Így volt. Becsületszavamra, hogy így!
Labels:
antológia,
gyerek,
gyerekkönyv,
mese
Óda egy-két mandulához
Az első, a nagy büszkeség,
Mikor játszhatnál, mint a többiek, de te inkább a padra dőlve szenderegsz,
Judit néni jaffaszörpje, a tetején úszkáló fehér, keserű piruladarabokkal,
Amik csikizik a nyakad belsejét,
És a többieknek se jaffaszörp, se tüszős mandula nem jár.
Marcival rajzoltunk
Aznap lógott az eső lába, Marciba meg mintha a kisördög bújt volna, mindenre csak nemet mondott, és semmihez sem volt kedve. A reggeli habos kakaó is félig ottmaradt, és hiába próbáltam ráerőltetni a mackónadrágot, csak kicsúszott mindig a kezeim közül, úgyhogy tíz órakor még mindig pizsamában rohangált fel s alá a lakásban. Semmi kilátás nem volt rá, hogy aznap értelmesen töltsük az időt, úgyhogy feladtam a mackónadrágos hadműveletet, magam elé vettem egy pár rajzlapot, meg színest és elkezdtem rajzolgatni. Marci még egy darabig trappolt, csapkodta az ajtókat és néha sikongatott mellé, de én csak rajzoltam tovább rendületlenül. Jó darabig ment ez még így, és már egészen megszoktam az ütemes zajongást, mikor egyszer csak túl hosszúra nyúlt a csend és azt vettem észre, hogy a vállam mellett egy kis fej kandikál ki. Marci a rajzomat vizslatta.
![]() |
| © Kapitány Eszter |
Labels:
Aranyvackor 2011,
gyerek,
Marci,
mese
Subscribe to:
Posts (Atom)

