Nem ülhet fel mindenki a szilvafára

Van abban valami fájdalmasan komikus, ahogyan Janne Teller csapatnyi tizenévese az anyag szintjén keresi az élet értelmét. Pierre Anthon, az osztálytárs, pont ezt a végletekig materializálódott világot, és értékrendjét bírálja. Ki is vonul a társadalomból, hogy egy szilvafán üldögélve elmélkedjen. Ő a lázadó kamasz ideáltípusa, aki a gyermekkor biztonságot nyújtó, tejszagú ölmelegéből egyszercsak a felnőttkor küszöbén találja magát. Rádöbben, hogy az egész eddigi élete csak ámítás volt. Ami körülötte folyik, annak nagy része színjáték: “...és csak arra megy ki az egész, hogy úgy csináljunk, mintha, és ebben a minthában legyünk a legjobbak.”

Pierre Anthon dühös, úgy érzi átvágták, és még egzisztenciális segélykiáltásai is csak süket fülekre találnak a felnőtt társadalomban. Viani hősként vergődik a csapdában, és jobb híján cukkolja az iskolapadban ragadt társait. Pierre Anthon azonban csak a felismerés legelső lépcsőfokáig jutott el. Egy szélesebb perspektívából nézve a létezésnek így tényleg vajmi kevés értelme van: “Miért tesz mindenki úgy, mintha minden, ami nem fontos, nagyon fontos lenne, miközben baromira el vannak foglalva azzal, hogy úgy csináljanak, mintha a valóban fontos dolgok egyáltalán nem lennének fontosak?” Vagy ahogyan egy konkrét példán élve kioktatja a narráló kislányt: “Divattervező lesz belőled, magas sarkú cipőben fogsz rohangálni, és persze nagyon menő meg elegáns leszel. És majd másokkal is elhiteted, hogy nagyon menők és elegánsak, ha épp a te általad tervezett ruhákban járnak. De rá fogsz jönni, hogy bohóc vagy egy jelentéktelen cirkuszban, ahol az emberek bemagyarázzák egymásnak, hogy létfontosságú, hogy az egyik évben pont így nézzenek ki, a másikban meg pont amúgy." 

Pierre Anthon megreked a vádaskodás szintjén, amivel egyébként nincs is semmi baj. Remekül hozza a spleen hangulatban fuldokló tinit. És ha még hagyták volna egy kicsit tovább üldögélni azon a szilvafán, talán még a saját megoldását, egy valóban értelmes élet alternatíváját is megtalálta volna. Talán.

Igazán akkor válik izgalmassá a regény, amikor az osztálytársak fellépnek Pierre Anthonnal szemben. Készek bizonyítani, hogy az életnek igenis van értelme. Ez a bizonyítási vágy azonban mindvégig visszás marad, mert a gyerekek a lelkük mélyén, hallgatólagosan igazat adnak Pierre Anthonnak. A baj csak az, hogy a Pierre Anthon-féle igazság rémisztő. Rémisztőbb, mint az élet a látszattársadalom keretein belül. Nem ülhet fel mindenki a szilvafára. “Eddig Pierre Anthon semmi jelét nem mutatta, hogy ő lenne a legokosabb közülünk, de ez hirtelen mindannyiunk számára világossá vált. Mert volt abban valami, amit mondott. Még akkor is, ha ezt nem mertük bevallani. (…) még magunknak sem. Nem akartunk olyan világban élni, amilyenről Pierre Anthon beszélt. 

Elég hamar kiderül, hogy nem is olyan egyszerű megmutatni az élet fontos dolgait. Főleg akkor nem, ha már tizenévesen magunk köré nézve is csupa széthulló, csonka családot látunk, a szülői szeretet pedig csak a beteg gyerekre elég, és annak halála után végképp nem marad belőle semmi a testvérnek. Ilyen közegben azok a bizonyos, sokat hangoztatott immateriális értékek is más színben tűnnek fel. “A rózsa kicsit elgondolkoztatott minket, lányokat, mert véleményünk szerint az azért tényleg fontos lehetett... az álom, hogy fehér ruhában, szép csokorral a kezünkben megcsókoljuk a férfit, akivel aztán leéljük az életünket. De akkor közölte Laura, aki begyűjtötte a rózsát, hogy a néni, aki a csokrot adta, öt év múltán elvált, s mivel sokunk szülei elváltak, ha ugyan valaha összeházasodtak, akár el is felejthetjük ezt az álmot.” 

A játék szükségszerűen félresiklik, de ez nem Pierre Anthon hibája. Sokkal inkább a felnőtteké, akik rendre kivonulnak a kamaszok életéből, mindent a hormonokra, az agresszív videójátékokra, és a tévéműsorokra fognak. Szépelegnek, redukálják a dolgok jelentőségét, és valódi válaszok híján sablonszövegekre szorítkoznak. Igazi segítséget sem a felnőttek, sem az oktatási rendszer nem nyújthat. Ebben rejlik a valódi tragédia, és sajnos ez is a Pierre Anthonokat igazolja. “(...) mert a felnőttek nem akarják hallani, hogy tudjuk, hogy igazából semmi se valami, és mindenki úgy csinál, “mintha”.” 

Hát ezért is egyedülálló ez a könyv, mert nem csinál úgy, “mintha”.

megjelent:
pagony.hu