Aznap lógott az eső lába, Marciba meg mintha a kisördög bújt volna, mindenre csak nemet mondott, és semmihez sem volt kedve. A reggeli habos kakaó is félig ottmaradt, és hiába próbáltam ráerőltetni a mackónadrágot, csak kicsúszott mindig a kezeim közül, úgyhogy tíz órakor még mindig pizsamában rohangált fel s alá a lakásban. Semmi kilátás nem volt rá, hogy aznap értelmesen töltsük az időt, úgyhogy feladtam a mackónadrágos hadműveletet, magam elé vettem egy pár rajzlapot, meg színest és elkezdtem rajzolgatni. Marci még egy darabig trappolt, csapkodta az ajtókat és néha sikongatott mellé, de én csak rajzoltam tovább rendületlenül. Jó darabig ment ez még így, és már egészen megszoktam az ütemes zajongást, mikor egyszer csak túl hosszúra nyúlt a csend és azt vettem észre, hogy a vállam mellett egy kis fej kandikál ki. Marci a rajzomat vizslatta.
 |
| © Kapitány Eszter |
- Hát ez mi?
- Ez? Ez a Csendes-óceán, ott meg egy vitorlás - böktem a zöld színű ceruzával egy lélekvesztő felé, majd tovább satíroztam egy hullámot.
- És ki ül abban a vitorlásban?
- Nem ismered meg?
- Nem. Ki az?
- Ki lenne? Hát én vagyok.
- És miért ülsz a vitorlásban?
- Azért, mert menekülök.
- Miért menekülsz?
- Mert otthon már nem bírtam tovább. Folyton vagdosta valaki az ajtókat, úgy rohangászott a lakásban, mint egy dúvad és már fejfájást kaptam a sok üvöltözéstől. Gondoltam csendesebb vizekre evezek.
- És most jó ott a hajóban?
- Óóóó pompás! Jobbat el sem tudnék képzelni!
- De nem unalmas ott egyedül?
- Ááá egy cseppet sem. Én nagyon szeretek egyedül lenni, főleg egy ilyen lármás nap után.
Fel sem néztem, úgy váltottam ceruzát, és most a fehérrel kezdtem egy szép kis felhőt gomolyítani a türkiz színű égre. Marci néha megvakarta a fejét, egyik lábáról a másikra állt, teljesen felhasalt az asztalra, már majdhogy bele nem bújt a képbe, de én még mindig nem zavartattam magam, csak csinosítgattam tovább a képemet.
- De, de nem gondolod hogy kellene egy útitárs?
- Már miért kéne? Remekül elvagyok én magamban is, láthatod. Fülig ér a szám, csak rám kell nézni! - böktem a fehérrel a vitorlásban ülő alakra.
- Na jó? De mi lesz ha jön egy vihar, és nem tudod behúzni a vitorlát?
- Már miért ne tudnám behúzni?
- Hát mert lány vagy. A lányok pedig gyengék.
- Mire akarsz kilyukadni? - színeztem egy épp arra repülő sirály csőrét narancssárgára.
- Hát hogy veszélyes egy lánynak egyedül utazni. A mama sem engedi egyedül a Pannit sehová. Kell melléd egy fiú is, hogy megvédjen, ha baj lenne.
- Na ne mondd! És ki lenne az a fiú? Csak nincs valami ötleted? - színeztem most meg feketére a madár csőrének végét.
- De van! Vigyél engem!
- Azt hittem neked fontosabb dolgod van.
- Micsoda? - nézett rám tátott szájjal Marci.
- Ajtókat vagdosni, rohangászni, meg üvöltözni - fogtam meg a szürkét, hogy egy vízből kibukkanó bálnahátat kanyarítsak vele.
- Nem csinálom többet, ígérem, csak hadd menjek veled! - fogta most már könyörgőre Marci.
Letettem a ceruzát és végigmértem Marcit.
- Így nem lehet. Így nem jöhetsz.
Marci értetlenül bámult rám, én pedig újra a papír fölé hajoltam.
- Pizsamában nem lehet hajózni, így nem szállhatsz a fedélzetre. Tiltja a szabályzat.
Több se kellett Marcinak, már híre-hamva sem volt, és mire újra megjelent, már a játszónadrágja és a pókemberes pólója volt rajta, sőt még zoknit is húzott, pedig arra aztán igazán nem kérte senki sem.
- Így jó lesz?
- Tökéletes. Már ott is vagy a vitorláson - mutattam a hajóban lévő újabb alakra.
- És a pókemberes póló van rajtam?
- Hát persze, csak messze vagyunk, azért nem látszik rendesen.
Marci már egészen megnyugodott, és felkászálódott a mellettem lévő székre. Rákönyökölt az asztalra, tenyerébe temette az állát, úgy figyelt.
- Az meg ott micsoda?
- Egy lakatlan sziget. Ott fogunk kikötni.
- És mi van azon a szigeten?
- Nem tudom, még sosem jártam ott. Ha megérkezünk, majd kiderül.
Hirtelen azonban váratlan dolog történt. Egy zöld gilisztaformájú valami tekergőzött elő a habokból.
- Jesszumpepi! Ez meg micsoda? - hőköltem hátra, és majdnem elejtettem a kezemben lévő barnát is.
- Egy tengeri kígyó - fogta marokra a zöld ceruzát Marci, és csak satírozta, satírozta egyre hosszabbra azt a kígyót, hogy a feje már egészen a hajónk orrát verdeste.
- Ennek a fele sem tréfa! Ez a rusnyaság bekap minket, még mielőtt a szigetre érhetnénk!
Kellett nekem pánikolni, mert Marci ettől végképp belendült. Már olyan hévvel firkálta a rajzlapot, hogy kis híján lyukat ütött a papírra, épp a hajó orránál. Gondoltam egyet, felkaptam a radírt, és gyorsan eltűntettem a csónakunkat.
- Naaaa. Ez most mi volt?
- Bekapcsoltam a szuperszonikus titkos rakétákat, és eltűztem a szigetre, mielőtt még felfalt volna az a rondaság. Igazán megköszönhetnéd! Épp most mentettem meg az életed.
 |
| © Kapitány Eszter |
A csalódott Marcival mit sem törődve, magam elé húztam egy tiszta lapot, és sok barnával, sárgával, meg zölddel alkottam egy egész hejre kis szigetet. Két fa közé felhúztam egy függőágyat, a párnák közé pedig egy emberkét pingáltam.
- De jó helyem van! - lelkesedett Marci, mikor meglátta a heverésző figurát.
- Az nem te vagy, hanem én! Nem látod, a hosszú hajamat?
- De ha az te vagy, akkor én hol vagyok?
- Fogalmam sincs. Szokás szerint már megint elkóricáltál valamerre - satíroztam kicsit nagyobbra a pálma levelét, mert a nap épp a szemembe tűzött.
Marci fogta a barnát, és a lap szabadon maradt részén elkezdte vadul csépelni a papírt, hogy csupa barna kriksz-kraksz maradt utána.
- Hát ott meg mi történik? - kaptam fel a fejem.
- Elmentem vadászni, hogy legyen mit ennünk, de szembetalálkoztam egy medvével, és most épp küzdünk.
A harc meglehetősen sokáig tartott, a küzdő felek pedig egy idő után valahogy átkeveredtek az én térfelemre. A sok barna satír lassan kezdte eltakarni a csodás függőágyamat, a csatakiáltások és a küzdelem hangjai pedig egy csapásra végett vetettek a nagy nyugalomnak. Mikor már alig látszott valami a fejemből, fogtam a pirosat és húztam egy határozott vonalat a nagy barna massza kellős közepébe.
- Hát ez? - nézett rám Marci meglepetten.
- Túl sokáig birkóztatok. Már attól tartottam, hogy a medve fog felülkerekedni, úgyhogy inkább hókon nyomtam. Most már nincs mitől tartanod, ártalmatlanná tettem.
Mint aki jól végezte dolgát, magam elé vettem egy újabb papírt, és folytattam a rajzolást.
- Az mi lesz?
- Egy házikó. Mindjárt leszáll az este, és hűvös lesz. Gondoltam jól jönne egy menedék.
Egy kis sárgával és némi barnával húztam szalmatetőt a házra, de munka közben azért fél szememet mindig Marcin tartottam, hátha megint valami akcióra készülne. Az a piros volt a kezében, amivel az imént vágtam kupán a medvét. Marci most csendben, és elmélyülten alkotott.
- Mi készül ott? - sandítottam a papír bal alsó sarkára.
- Tüzet gyújtok, hogy legyen hol melegednünk, és hogy távol tartsa a vadállatokat.
- Ez pompás ötlet! És legalább lesz hol megpirítsuk a kukoricákat, amiket még otthonról hoztam!
Marci szeme csak úgy csillogott az örömtől, mert nem sok olyan dolog van, ami jobban lázba hozná, mint a pirított kukorica, hacsak az autókat nem számítjuk. Olyan lelkesen asszisztált, hogy el is feledkeztem mindenről, pedig jobb lett volna, ha továbbra is résen vagyok. Még meg sem pirultak rendesen azok a kukoricák, amikor valami tiritarka cikk-cakk jelent meg a házikó felett.
- Ajjaj, rosszat sejtek - fordult ki a kezemből a sárga.
- Sejthetsz is! Ugyanis kiderült, hogy egy gonosz boszorkány lakik a szigeten. Övé a medve, akit te csak úgy szó nélkül hókon nyomtál. Most jött, hogy megbosszulja a medvéjét, és jól felrobbantsa a házadat.
A kis viskót rögtön ellepték a sokszínű firkák. Marci két marokra fogott egy tucat ceruzát, és teljes testsúlyával ránehezedve robbantgatott a szigeten. Annyira elmerült a rombolásban, hogy csak akkor ocsúdott fel, amikor már teljesen beterítette a sok firkálmány a lapot. Kifulladva tette le a ceruzákat, és diadalittasan dőlt hátra.
- A boszorkány bosszút állt rajtad.
- Azt nem hinném.
- Dehogynem, jól felrobbantott a házaddal együtt.
- Engem ugyan nem - húztam ki egy másik lapot az összefirkált alól, amin Marci egyik eltévedt fekete ceruzája hagyott maga után egy vékonyka csíkot.
- Mi ez? - nézett rám Marci értetlenül, mert a nagy vadulásban észre sem vette, hogy ő ejtette azt a nyomot.
- Ez a titkos alagutam, amit a ház alá építettem. Amikor jött a boszorkány, én azon keresztül elmenekültem a szigetről. Szóval rajtam aztán nem állt semmiféle bosszút, de hogy veled mi történt, arról sajnos fogalmam sincs. Abban a nagy kavarodásban teljesen szem elől tévesztettelek.
Marci egy pillanatig döbbenten meredt a fekete csíkra, majd egész halkan kibökte:
- Bizonyára utánad mentem az alagútba, és én is megmenekültem.
- Bizonyára...
 |
| © Kapitány Eszter |
No comments:
Post a Comment